(„ Minden eszközzel kell tudni ütni”.)
(„ Amikor a kulág megmozdul, érezni kell a hatalom öklét”)
(„ Amikor az első komoly kihallgatásra vittek fel az Andrássy út 60. pincéjéből, előtte egy órán keresztül imádkoztam a Jó Istenhez, hogy törölje ki emlékezetemből a barátaim nevét”)
Március 26. péntek. Kirándulás a terror házába. Az érkezéskor még nem tudtuk, milyen felejthetetlen és megrázó élményben lesz részünk.
Belépve a Terror Háza kiállításra, az első csarnokban egy régi Szovjet tank állt, melyből ömlött az olaj, le a pincébe. Mellette, egy több emelet magasságú falon, az áldozatok falán, több, mint 5000 kép volt látható, mellyel még a liftakna is tele volt.
A második emeletre érve, már ott vártak bennünket a náci és Szovjet megszállásról készült szörnyű videók, képek. Tartalmuk brutális és meghökkentő volt. Az egyik korabeli híradórészleten katonák felvonulása, majd később a halott emberek ezrei voltak láthatóak, kiknek holttesteit úgy söpörték gödörbe, mint az építési hulladékot. Ez volt a náci megszállás. A másik oldalon látható volt, a Szovjet megszállás. A szegénység és éhezés képei. A harc és a bombázásé.
Másik terembe érve, egy régi (nagy fekete), Szovjet autó állt, melyben az embereket hurcolták el saját otthonukból a haláltáborokba. A falon képek és egy telefon volt, melyen hallani lehetett az akkori hangfelvételeket.
Egy másik teremben a „föld” egy térkép volt, melyen jelölve voltak az oroszországi gulágok, haláltáborok. Üvegfedő alatt látható volt rengeteg katonai és civil felszerelés, pl:. Régi csizma, katonai kulacs, kehely. A falon monitorok voltak, melyek áldozatok és túlélők rokonainak riportjait játszották. Egyszer aztán vége lett a bejátszásnak, és a falon lévő összes monitor suhanó tája ábrázolt. Úgy éreztük magunkat, mintha mis is egy marhavagonban utaznánk a haláltábor felé, azzal a különbséggel, hogy a vagonokon nem volt ablak.
Következő állomásunk egy öltözőszoba volt, melynek közepén két darab nyilas egyenruha forgott körbe. A falak mentén öltözőszekrények.
Ez után következett a lehallgató szoba, melyben kis fülkék voltak, melyben videókat nézhettünk, majd szavazni kellett a nekünk legjobban tetszőre. A helyiség másik falában voltak a lehallgató eszközök, valamint korabeli ruha, írógép, rádió stb.
Egy másik helyen láttunk egy üléstermet, hol egy tábornok intézett beszédet, nagy felindulással.
Volt olyan állomásunk is, amelyik a hétköznapi életet mutatta be, s a ’40-es, ’50-es évekből rádióreklámokat hallhattunk, vagy amelyik olyan volt, mintha sertészsírból lett volna a fala, egy másik meg a bányakincseinket mutatta be, az alumíniumot.
Az emeleti kiállításról az utolsó szoba közepén a fölben egy körül-belül 10 méter hosszú és 5 méter széles kereszt volt, a hátuljában meg méteres átmérőjű hangszórók, melyekből legalább 10 darab volt.
Mikor mindezeket végigjártuk liftbe szálltunk, mely levitt a pincébe, s közben egy ismertető felvételt játszott le az akkor kínzásokról, halálbüntetésekről és vallatásokról.
A pincébe érve szinte a saját bőrünkön éreztük a „terrort”. Megláttuk a vallatóhelyiséget, melynek falát szivacs párnázta hangszigetelés képpen, egy másik vallató teremben pedig egy erős fényű lámpa, elektromos sokkoló és borzasztó dolgok képzelete tárult elénk. Bemehettünk olyan termekbe, ahol a foglyokat a vallatásig zárva tartották. Volt köztük, mely nagyobb volt, volt társas, magán és egy olyan cella, ahol nem lehetett fölállni az alacsony mennyezet miatt.
Meglátogattuk azt a termet is, ahol a bitófák voltak, melyeken kivégezték az embereket. A bitófákon lévő hangszórók, a rajtuk kivégzett emberek névét olvasta fel.
A kijárat felé vezető úton áldozatok portréjai voltak láthatók, nevükkel együtt, sok áldozatról azonban nem volt kép, személyük kinézetét máig homály fedi.
Anveiler Szilveszter Pécs, 2010. március 28.
